"Végtelenül sajnálom, asszonyom!"

Kategória:
Életmód, Megelőzés

"Végtelenül sajnálom, asszonyom!"

Éljük az életünket. Család, háztartás, gyerek, munkahely, rohanás, megfelelés stb.

Egyszer csak jön egy váratlan fordulat!... Egy nem várt mondat...

"Végtelenül sajnálom, asszonyom!"

Önnek, a leletei alapján, már csak hat hónapja van hátra."

Ezt meghallva, először nevetek. Hisztérikus nevetés tör kibelőlem. Majd percekkel később, véget nem érő zokogás... Ez a gyász. A nevetés is a gyász egy sajátos megnyilvánulása.

Álmomban sem hittem volna, hogy az egész életem gyökerestül megváltozhat fél másodperc keretében...

– "Értem. Tehát a rák már ilyen ijesztő mértékben elterjedt bennem..."

– "Még létezik egy alternatíva... Tudja. A kemoterápiával jó eséllyel kitolhatjuk ezt az időkorlátot egy évre."

Nos, talán egy ilyen hír hallatán nem tudok tiszta fejjel gondolkodni, de egyben mégis megingathatatlanul biztos vagyok... Nem csinálok kemoterápiát! Még csak fontolóra sem veszem.

– "Kösz doki, nem! Én élni akarok a hátralévő hónapokban, nem csupán létezni!"

– "De a gyógyszerkez...."

– "Ég áldja Önt, doktor úr!" - vágok a mondata közepébe és kisétálok a praxisából.

A kocsim felé veszem az utat... Már épp meglepődöm magamon, hogy a keserves sírás abbamaradt, amikor is beülök az autóba, s mintha gátat törtek volna át, újra potyognak a könnyeim...

"Mitévő legyek? Mégis mit kéne tennie az embernek egy ilyen helyzetben?! Miért szánta ezt nekem a sors ilyen fiatalon? Miért? MIÉRT?!"

Csak püföltem a kormányt dühösen, miközben ezeket a válasz nélkül maradt kérdéseket magamnak szegeztem...

"Rendben, ha ezzel kell megküzdenem, hát ezzel küzdök meg! Itt az önsajnáltatásra már nincs idő..... Idő. Idő. Haha, mennyivel más értelmet nyer ez már mind ezek után.

Nos mi legyen az első lépésem most? Hazamenjek a családomhoz és mondjak el nekik mindent...?"

Végül hazaindultam. Könnyáztatta arccal rendkívül lassúra vettem a tempót, még gondolkozási időt szerettem volna nyerni, mi is lenne a helyes döntés... És akkor a rádióban megszólalt a kedvenc zeném(...). Lehúzodtam az útról, leállítottam a motort, s felnyomtam a hangerőt. Sírtam. Már ezerszer hallottam ezt a dalt, de most ebben a szent pillanatban mégis úgy hat rám, mint még soha azelőtt... MOST hallom csak a zenét IGAZÁN!

Kinézek az ablakon, felnézek az égre, és eláll a lélegzetem...

"Mindig is ilyen elbűvölő volt a felhők játéka? Mindig így ragyogtak a fák lombkoronái a napsütésben? Mindig melegséggel töltött el, ha megláttam egy idős párt kézenfogva?

Nem... Eddig nem is láttam ezeket. Semmit nem vettem észre ezekből. Miért csak most ébredek fel, mikor fél év múlva örökre aludnom kell??!!"

Borzasztó nehéz ilyenkor eldönteni, hogy az ember haragudjon, hogy MÁR csak hat hónapig láthatja így a világot, vagy örüljön, hogy MÉG hat hónapig ilyen csoda tárul elé...

Megérkeztem. Itthon vagyok. A ház üres, amiért némi hálát érzek. Kinézek a függöny mögül, s a családom látványa fogad, kint vannak a kertben. Már fizikailag érzem, ahogy a szívem összeszorul...

"Miért, Istenem? Miért nem engeded, hogy lássam a két kislányom felnőni? És Ők? Nekik miért szántál ilyen sorsot, hogy ily fiatalon elveszítsék az édesanyjukat?! És a férjem... Akit a világon a legjobban szeretek, én okozzam neki a legnagyobb fájdalmat?! MIÉRT az Ég szerelmére?!"

Leülök egy székre, de nem veszem le a tekintetem a családomról...

"Hiányoznak. Máris hiányoznak nekem!"

Hiányozni fog, hogy a lányok úgy tudnak örülni az apróságoknak, hogy egy hét után is fülig ér a mosolyuk. Hiányozni fog, hogy mikor a férjemmel beszélgetünk, úgy néz rám, mintha nemcsak a fülével, hanem a szemeivel is magába szívná, amit mondok. Hiányozni fog, hogy mind leüljünk a tópartra, s megosszuk egymással a csendet...

Ha elmondanám nekik, hogy mind erre csupán hat hónapunk maradt..... Nem őszinte boldogság töltené ki a mindennapokat, hanem a gyász érzete...

Két jelentőségteljes döntést hoztam meg:

Az első, hogy nem szólok senkinek a helyzetemről.

A másik, hogy az elkövetkező hónapokban az életem minden egyes szegmensét rendbe rakom, miközben ügyelek arra, hogy a családom és én kivétel nélkül minden nap önfeledt boldogok legyünk...

Az elkövetkező hónapokban bocsánatot kértem mindenütt, ahol bocsánatot kellett kérnem, s megbocsátottam ott, ahol meg kellett bocsátanom...

Édesanyámmal már három teljes éve nem beszéltünk. Őt emésztette a bűntudat, engem pedig a harag. De most, hogy végre őszintén kibékültünk egymással, most, hogy újra átöleltük egymást, mindketten újra szabadnak éreztük magunkat.

A bakancslistámon nem hagytam tovább sorakozni a céljaim. Mind megvalósítottam!

A munkahelyemen, amely már hosszas évek óta nap mint nap szorongást váltott ki bennem, beadtam a felmondásomat. Soha nem éreztem még magam ilyen bátornak, ilyen felszabadultnak. Szárnyra keltem!

"Oh miért nem így éltem ezidáig az életem...?"

"Miért van szükségünk nekünk embereknek egy átkozott betegségre ahhoz, hogy megtanuljuk értékelni mind azt a szépet, ami körülvesz minket?! Miért kell meghallanunk a halálos végítéletünket ahhoz, hogy ne féljünk többé más véleményétől? Miért csak ilyenkor vagyunk képesek törődni magunkkal? Miért csak ilyen helyzetben vagyunk képesek felülkerekedni az Egónkon és megbocsátani?! Miért ilyenkor fordulunk csak az Égiekhez válaszokért...?"

5 hónap telt el, mikor egy leírhatatlanul váratlan dolog történt...

Kiderült, kisbabát várok.

Az összeomlás szélén állok. "Nem akarok senkit magammal vinni a túlvilágra!!"

Sírok, ömlenek a könnyeim. Ami normális esetben a leghatalmasabb örömet váltaná ki belőlem, most drámaian mély szomorúságot váltott ki belőlem...

Nem bírom el ezt a fájdalmat...

Elvesztettem az eszméletem.

Egy kórházban ébredek fel.

A férjem mellettem ül.

Azt mondja, elvégeznek minden vizsgálatot, hogy kiderítsék, miért ájultam el. Én persze tudtam... De mielőtt válaszra nyitottam volna a szám, belépett az orvos, aki meglepő udvariassággal megkérte a férjem, hogy fáradjon ki pár percre...

– „Doktor úr, én gyermeket várok“ , jelentem ki suttogva, majd kétségbeesetten elpityeregem magam.

– „Ez pontosan így van, asszonyom! De kérem árulja el, miért szomorítja így el ez a hír.“

– „Mert rákos megbetegedésem van. Alig egy hónapom van hátra.“

– „Hölgyem, pont ez okból vagyok most itt. Ön tökéletesen egészséges! A rákos sejteknek, melyek pár hónappal ezelőtt még jelen voltak, mára már nyomuk sincs! Kifogástalan egészségnek örvend!“

Aznap éjszaka egy álmot láttam. Egy gyermek jelent meg előttem fehér ragyogó angyalszárnyakkal.

A következőt mondta:

– „Gyógyult vagy. Szabad vagy!"

– „Nem értem... Hogy lehetséges ez? Hiszen Nem vettem igénybe semmiféle kezelést“ - adtam válaszul.

– „Saját magadat gyógyítottad meg!

Az ok, amiért a rák kialakult nálad, az oly sok éven át tartó harag és szorongás volt. S amikor kibékültél mindenkivel, amikor otthagytad a munkahelyed, abban a pillanatban elindítottad a gyógyulásod. És amikor új szemmel kezdtél nézni a világra, amikor nem féltél többé az emberek véleményétől, amikor megtanultad értékelni ami körülötted van... Na ekkor jött el a gyógyulásod!"/Gábor Braun/